A könyvről

„Hol volt, hol nem volt, valahol az Álmok Tengerén túl, a Valóság szigetén volt egy város. A város szívében egy kis park bújt meg, s a parkot egy ős-öreg fa uralta.” Így kezdődik minden története ennek a könyvnek.

Merre van az Álmok Tengere? Hol fekszik a Valóság szigete? Valahol Napnyugta után két arasszal, egészen pontosan bennünk. Melyik az a város, amelyiknek a kis parkjában ilyen csodák esnek meg?

Lehet Debrecen, lehet Szeged, Győr, Budapest, vagy akár London, New York is. Bár ezek a mesék a debreceni Déri tér ihletésével születtek, szereplőit bárhol megtalálhatod, amerre csak a sorsod visz — ha van bátorságod meglátni őket. Belül lakoznak ők, bennünk, és a bátorság ahhoz kell, hogy felismerjük magunkban az útján rekedt csigát, a fecsegő rigót, a csillogás után vágyakozó kis fenyőt, az irigy nyárfát, majd miután felismertük, el tudjuk indítani a helyes útján, be tudjuk fogni a csőrét és meg tudjuk mutatni neki, hogy az apróságokban rejlik a szépség.

Kiknek ajánlom a Városmeséket? Mindenkinek, aki egy kicsit megállna gondolkodni. Aki pár órára kiszakadna a maga szőtte valóságból, hogy ezt a szövetet a pihenő után újult erővel, színpompássá szőhesse. Kilenctől kilencvenkilenc éves korig bárkinek, aki hajlandó egy-egy estét szánni arra, hogy ezek mögött a történetek mögött megtalálja azt az ajtót, ami visszavezeti a gyermekkorába, amikor lelke még nyitott volt minden újra, s még elhitte a mesemondó történeteit. A könyvet az a személy illusztrálta, akinek a kedvéért a legtöbb mesém született: Kovács Kíra, a lányom. Képei segítenek elképzelni azt a világot, ahol a fű mindig egy kicsit zöldebb, az ég mindig egy kicsit kékebb.

Olvassa — nézegesse mindenki olyan örömmel, amilyen örömmel mi alkottuk!

Kiss Zsuzsa

Ízelítő

Ezen az oldalon nem csak képeket találsz, kedves Látogató! Az egyes mesék címére kattintva vagy egy kép, vagy maga a mese bukkanhat elő. Itt megtalálhatsz olyan képeket is, amelyek a könyvből kimaradtak.

Potyi meóz

Potyi meózza az első kiadás első fecskéit.

Vásárlás

A könyv 2.270,- Ft-os áron megvásárolható az Underground Kiadó webáruházában (http://undergroundbolt.hu/varosmesek), illetve megrendelhető a megrendelem@undergroundkiado.hu e-mail címre írt levélben, illetve a megrendelő űrlap kitöltésével is.

Figyelem! A fenti ár a szállítási költséget nem tartalmazza! A szállítási költség a mindenkori postai díjszabáshoz igazodik, illetve a szállítási feltételeknek a Magyar Posta mindenkori csomagszállítási feltételei tekintendők.

 

Kapcsolat

Elérhetőségeink:

Vagy akár itt is üzenhetsz:

 

Az első hó

Hol volt, hol nem volt, valahol az Álmok Tengerén túl, a Valóság Szigetén volt egy város. A város szívében egy kis park bújt meg, és a parkot egy ős-öreg fa uralta. A fa alatt kandeláber ontotta fényét, s a fű itt picit zöldebb, az ég picit kékebb volt, mint másutt.

Egy széllel fagyos novemberi napon az ős-öreg fa egyik ágának vékony kis gallyacskájára fiatal cinke rebbent. Fázósan húzta össze magát, tollait úgy rendezgette, hogy puha nagykabátként ne eresszék át a hideget, de bizony a fagy nem nézte, hogyan állnak azok a tollak, csak megtalálta az utat közöttük. A cinke szomorúan nézett volna körül, de a köd, amely a városra ült, nem engedte azt sem, hogy a szomszéd fát lássa. Óvatosan beljebb tipegett az ágon, egészen az öreg tölgyfa törzséig, és ott, a széltől védett zugban apróra gömbölyödve várta, hogy a szél elmúljék, és ő tovább szállhasson, keresgélhessen fagyott földre lepotyogott magvakat, kósza bogarakat. Ült, nézelődött, nézte a szürke eget és a fa eres, vén ágait. Egyszercsak valami különösre lett figyelmes. Egy apró, fehér pötty talált utat az ősztől aranyra festett, fagytól dérrel szegett levelek között, és ült meg a cinke mellett az ágon.

— Nini! De furcsa vagy! Ki vagy te? — kérdezte a kismadár.

— Egy hópehely vagyok — válaszolta a pöttyöcske. A cinke közelebb hajolt. Érdeklődve szemlélte a hópelyhet. Szemei előtt kirajzolódott annak minden ágacskája, apró mintája, összetett, csodálatos formája. A madárka nézte a szabályos kis csillagot, a tünékeny csipkét.

— Honnan jöttél? — kérdezte.

— Az égből. A felhőből — válaszolta a hópehely. — A testvéreimmel együtt takarónak jöttem a földre, hogy ne fázzanak a fák és a bokrok, amikor igazán hideg lesz.

— Takarónak? — nevetett fel a cinke. — Hiszen olyan aprócska vagy, hogy még az én szárnyam végét sem takarnád be, ha kinyújtóznál, akkor sem!

— No, csak figyelj! — mosolygott a hópehely. — Várd meg az éjszakát, és figyelj!

A cinke még nem látott havat, idén tavasszal bújt ki a tojásból, így hitte is, nem is azt, amit a hópehely mondott. Nem hitte, hiszen hogyan is lehetne takaró egy ilyen apróság? Ugyanakkor elhitte, hiszen anyukája arra tanította, hogy mindig mondjon igazat. Márpedig ha ő mindig igazat mond, akkor neki miért hazudnának? Így aztán kétkedve és kíváncsisággal teli várta az éjszakát. Néha fel—felnézett a szürke égre, ahonnan időnként újabb és újabb hópelyheket látott érkezni.

— Nagyon hideg van — húzta magát még kisebbre. — És ez a köd! Alig lehet meglátni a földön a magvakat és a bogarakat. Nem tudod, miért van köd? — fordult újdonsült barátjához.

— A köd az angyalok lehelete. Nekem azt mondta a felhő, ahonnan jöttem.

— Az angyaloké? De akkor miért ilyen hideg?

— Nem hideg az! Én például egészen kellemesen érzem magam.

— Bolondságokat beszélsz, kis hópehely! — nevetett fel recsegve az öreg fa. — A köd az egy felhő. Egy felhő, ami annyira szereti a várost, hogy vele akar lenni mindig.

— Értem — mondta a cinke. — Anyukám mindig azt mondta, hogy ne repüljek bele a felhőbe, mert ha eltévedek, akkor sose találok haza. De most hogyan ne repüljek bele?

— Maradj itt az ágaim között kis cinke, és aludj egyet! Jól mondta a hópehely, hajnalra csodát is láthatsz.

A cinke kíváncsian várt. Álmos volt, de nem mert elaludni. Félt, hogy lemarad a csodáról. Várt—várt, gombszemei majd' leragadtak. És egyszercsak elérkezett az, amire várt. A város egét szürkére színező felhő hatalmas sóhajtással megszabadult terhétől. Sűrű hóesés szakadt a parkra, már nem a ködtől, hanem a hópelyhektől nem lehetett a szomszéd fát látni. A cinke nem volt egészen biztos benne, de később, amikor kérdezték, így mesélte: angyalokat látott a hóesésben, akik egy hatalmas szövőszék mellett a hópelyheket egyenként szövik bele egy habfehér csipketakaróba, amely reggelre a városra terült.

Hajnalra a szél is elállt. A kismadár kitopogott az ág végére, és csőrét tátva nézett végig a parkon. Puha, vastag vattatakaró lepte a fákat, a bokrokat, hópárna került a padokra, hótető a szökőkútra, a hideg téli Nap fénye pedig mint millió gyémántról, úgy verődött vissza a friss hólepelről. A cinke ámulva nézte a dunyha alá bújt parkot, majd kitárta szárnyait és elrepült, hogy elmesélje testvéreinek is, milyen csodát lehet látni a város közepén.

Ha egyszer egy télen arra jársz, nézd meg te is az angyalok szőtte csipketakarót!

 

A Tavaszi Szellő lánya

Hol volt, hol nem volt, valahol az Álmok Tengerén túl, a Valóság Szigetén volt egy város. Ebben a városban volt egy kis park. A parkban esténként egy kandeláber ontotta fényét az arra járókra, és a parkot egy ős-öreg tölgyfa uralta. Itt a fű egy picit zöldebb, az ég egy picit kékebb volt, mint másutt.

A park a nyári melegben bágyadtan zöldellt. A kornyadozó fűszálak halkan sóhajtoztak egy csepp esőért, a fák álmatagon legyezgették magukat kókadó leveleikkel. Csendes álmosság ült a parkon. Egyszercsak a levelek megborzolódtak: vidám szellő suhant át közöttük, megcibálta a gallyacskákat, belekapott a fűszálakba.

— Bárcsak maradhatnál! — súgta oda neki egy kúszótuja.

— Nem lenne az jó senkinek sem — válaszolta a szellő. — Nem tartozom ide. De elmondok neked egy történetet, amit nagyapámtól, az Északi Széltől hallottam!

Hol volt, hol nem volt, valahol az öreganyám macskájának füle tövén élt egyszer egy bolha. Ennek a bolhának a lába nyomában volt egy hatalmas birodalom, a Szelek Birodalma. Mindenféle szél lakott ott: a lenge Tavaszi Szellőtől a dühödt Mistralig egytől—egyig mind ott éltek. Paripáikon száguldva vágtattak keresztül a királyságon minden áldott nap és éjjel, nyughatatlan és nyugtalan rohanásukat nem állította meg senki és semmi. A szelek fölött a leghatalmasabb király uralkodott, akit csak a Föld valaha a hátán hordott: a Szelek Királya.

Szép és hatalmas volt a király, de hatalmasabb volt a bánat, mert az bizony még őt is igájában tartotta. Miért volt bánatos a király? Hát ő bizony csak azért, mert szolgálhatta őt ezerféle szél, meghajolhattak előtte birodalmak, este, amikor nyugovóra tért, nem várta őt senki, nem kérdezte meg senki, hogy ugyan merre járt és mit végzett aznap.

Volt ennek a királynak egy udvarmestere. Látta ő a király bánatát, hogyne látta volna, de tenni mégsem tett ellene

semmit. Miért is tett volna? Amíg a király egyre mélyebbre süllyedt a szomorúság mocsarában, addig ő szépen lassan átvette a helyét. Először csak az apróbb feladatokat, később mind többet és többet, mígnem odáig merészkedett, hogy a szelek vitás ügyeiben is ő bíráskodott. Ekkor már magának, a maga szórakozására rendezett mulatságokat is, amelyekről a király már csak azon egyszerű oknál fogva is távolmaradt, hogy oda meg sem hívták. Az alattvalói lassan kezdték őt elfelejteni, már csak a leghűségesebbek tartottak ki mellette.

Egy napon, amikor a király már az ágyából felkelni is gyenge volt a bánattól, az udvarmester bement hozzá.

— Íme, királyom, én tudom a gyógyszert a bánatodra! Itt ez a kehely, idd ki és az Álmok Birodalmába kerülsz, ahol boldogtalanságod egy csapásra elszáll.

A király bele sem gondolt, mivel járhat ez, kiitta a serleget, és ahogy az udvarmestere mondta, azonnal az Álmok Birodalmába került. De jaj! Nem boldogság várta ott, hanem erős láncok, mind az ő bánatából fonva. Ekkor az udvarmester gondolt egy nagyot, és elküldte követeit a szomszéd királyhoz egy levéllel. A levélben ennyi állt: „Keleti Birodalom Királya! A Szelek Ura (mert hogy szavamat szóba ne öltsem, azért királynak mégsem merte hívni magát) megparancsolja neked, hogy egy hét múlva napkeltére hozd el a palotájába a koronádat és add át azt neki. Ha nem teszed, úgy a szelek seregével kell szembenézned, akik maguk fogják tőled elvenni azt.”

Hej, megijedt a Keleti Birodalom királya, amikor ezt meglátta! Hogyne ijedt volna meg, amikor tudta, milyen hatalmas erő lakozik a szelek seregében: otthonaikat feldúlhatják, gabonamezőiket letarolhatják, vizeiket kiszáríthatják, házaikat villámokkal felgyújthatják. Gyorsan követeket küldött a szomszédos királyokhoz és a segítségüket kérte. Azok megüzenték, hogy a Szelek Királyával ők szembeszállni nyíltan nem mernek, de kémeket küldenek az országba, hogy a szeleket fellázítsák az uruk ellen.

A Keleti Birodalom királyának azonban ez nem volt elég. Tudta, hogy ha a koronát nem adja át a kijelölt napfelkeltekor, országának határai nem tudják a szeleket feltartóztatni, népe odaveszhet. El is búsult nagyon.

Ahogy ott búslakodott, odaszaladt hozzá egy kis nyulacska.

— Miért búsulsz király uram? — kérdezte.

— Hogyne búsulnék, amikor országomat meg akarja támadni a Szelek Királya — válaszolta a nyulacskának a király.

— Úgy-e? — kérdezte a nyulacska. — Hát nem elég neki az a hatalmas birodalom? No, király uram, kérj egy hetet a Szelek Királyától, üzend meg neki, hogy a legszebb fogatodon akarod a koronát elé vinni, és ennyi időbe telik míg a lovakat lecsutakolják. Egy hét múlva én újra eljövök hozzád, és elmondom mit intéztem.

— Hagyd el nyulacska, mit tudnál te tenni, ha az én országom nem tud ellenállni egy ilyen hatalmas uralkodónak?

— Csak kérj egy hetet! — kiáltott a nyulacska, aztán elszaladt, egyenesen a Szelek Királyának palotájához. A Keleti Birodalom királya úgy is tett, megüzente a követtel, hogy kér egy hetet, mert a legszebb fogatán szállítaná a koronát, és ennyi idő kell a lovak lecsutakolásához.

A nyulacska három nap és három éjjel futott, míg végre megpillantotta a hatalmas, vasveretes kaput. Ott gyorsan átváltozott egy apró kígyóvá és besurrant a kapuk közötti résen. Mert hogy szavamat szóba ne öltsem, a nyulacska nem volt más, mint a Tavaszi Szellő legkisebb leánya, akinek születésekor egy arra járó kósza tündér jókedvében varázshatalmat adott.

A palotában elsiklott a király hálószobájáig, és ott az őrök között észrevétlen besurrant. A király az ágyában aludt. A kígyócska átváltozott szépséges leánnyá és odaült az ágy mellé. Hűvös kezével végigsimította az alvó király homlokát és így szólt:

— Ébredj uram, bajban az országod!

Az alvó király elmosolyodott az érintésre, de nem ébredt fel. Az őrök az ajtó előtt azonban meghallották a leány hangját. Berontottak, hogy elfogják, de a leány gyorsan nyulacskává változott és elszaladt előlük. Az őrök futottak az udvarmesterhez, hogy elmondják mit láttak. A gonosz udvarmester parancsba is adta rögtön, hogy fogják el a leányt és hurcolják elé. Lett is nagy felfordulás! Keresték a szobákban, a konyhában, a pincében, az öregtoronyban, de még a latrinába is benéztek, hátha ott bújt meg a nyulacska. Egyetlen helyen nem keresték csak: az alvó király párnája alatt. A nyulacska kis kígyóvá változott és besurrant oda. Ott szépen meghúzódott, amíg a ribillió elült. Ekkor újra átváltozott leánnyá, újra az ágy mellé ült, újra megsimította a király homlokát és újra a fülébe súgta:

— Ébredj uram, bajban az országod!

De bizony a király most sem ébredt fel. A leány látta, hogy nem tudja a király álmát megtörni, gondolt hát egyet, pillangóvá változott és berepült a király álmába. Ott megállt a leláncolt uralkodó előtt, újra leánnyá változott, és így szólt:

— Ébredj uram, bajban az országod!

A király amint meglátta a leányt, menten elfelejtette a bánatát.

— Ki vagy te szép leány? — kérdezte.

— Hűséges alattvalód vagyok felség, aki bánatos azért, mert magára hagytad, ebek harmincadjára, gonoszok kezére. — Ez után elbeszélte az ország sorsát, egészen a Keleti Birodalom megtámadásáig.

— Ennek a fele sem tréfa! — kiáltott fel a király. — Hogy tudnék kiszabadulni az Álmok Birodalmából? A bánatomból kovácsolt láncok fogva tartanak, nem tudok mozdulni sem előre, sem hátra.

— No, csak feszítsd meg azokat a láncokat, uram! A tied a leghatalmasabb birodalom, nincs az a lánc, amit ne rázhatnál le magadról!

— Elgyengültem, a magány pedig megvastagította a láncokat. A karom már nem olyan erős, mint régen.

— Csak akarnod kell, uram! — bíztatta a leány.

A király megfeszítette az erejét, a láncszemek csikorogtak. A leány rácsapott a vastag láncokra, és azok egy szempillantás alatt porrá omlottak. A király abban a pillanatban felébredt.

— Őrség! — kiáltotta. — Azonnal hozzátok elém az udvarmesteremet!

Az őrök elrohantak, hogy teljesítsék a király parancsát, de az udvarmester agyafúrt volt: amíg a király aludt, saját szolgáival népesítette be a palotát, a királyhoz hű alattvalókat pedig egytől egyig bebörtönözte. Amikor az őrök kíséretében a király elé járult, már a saját őrei álltak mellette jobbról—balról.

Az udvarmester látta, hogy az álmoknak már nincs hatalmuk a király fölött, megparancsolta hát, hogy vessék a királyt a legmélyebb tömlöcbe, ő pedig őrei kíséretében visszatért a trónterembe, hogy a sereget összegyűjtse és megtámadja végre a habozó Keleti Birodalom királyát.

A leány eközben apró bolhává vált és elbújt a király gallérjában. Megvárta, míg az őrök magára hagyják a királyt a tömlöcben. Ekkor előugrott, újra leánnyá vált és így szólt:

— Gyere uram, feszülj neki ezeknek a rácsoknak!

A király összeszedte minden erejét, és feszíteni kezdte a börtön rácsait. Amikor az izmai már-már pattanásig feszültek, a leány rácsapott a vastag fémrudakra és azok azonnal porrá omlottak. A király kiszabadult, s a leánnyal együtt kiszabadították hűséges alattvalóit is.

Az udvarmester a trónteremből már csak azt látta, hogy a börtön ajtaja kiszakad a helyéből, és rajta keresztül kisebb és nagyobb szelek - a királlyal az élen - dühösen indulnak meg a palota felé. Ijedtében elbujdosott, azt mondják, az ördög öreganyja szoknyájának hetvenhetedik ráncában él azóta is.

— Maradj velem! — kérte a király a leányt, amikor újra elfoglalta helyét a trónon. — Lépj mellém és uralkodjunk társakként ezen a gyönyörű országon!

— Szívesen maradnék felség, de egy kötelességemnek még eleget kell tennem — válaszolta a leány. Nyulacskává vált, és visszaszaladt a Keleti Birodalom királyához. Pontban, amire ígérte, meg is érkezett.

— No, te király, nem hittél bennem, de én megbocsátok. A Szelek Királya nem fogja megtámadni az országodat, élhetsz békességben! — Azzal visszaszaladt a Szelek Birodalmába, ahol a királlyal még aznap meg is tartották az esküvőt. Akkora lakodalom volt, hogy még az örökmozgó Keleti Szél is elfáradt a nagy táncolásban! Azóta együtt uralkodnak békességben, bölcsességben, boldogságban.

— Szép mese volt — mondta a tuja. — Értem. Senki nem maradhat sokáig ott, ahova nem tartozik, akármilyen ígéretekkel kecsegtessék is, rosszul érzi magát, és még az országa is bánhatja.

— Bizony! — mondta a szellő. — De ne félj, eljövök máskor is, meglátogatlak titeket, amikor szükségetek lesz az enyhet adó szellőre.

Legközelebb, ha te is arra jársz kedves Olvasó, ülj le egy pillanatra az egyik padra, és ha ott találod a szellőt, talán még azt is meghallhatod, mit mesél a parknak! Csak hallgasd figyelmesen!

A posta lelke

Hol volt, hol nem volt, az Álmok Tengerén túl, a Valóság szigetén volt egy város. A város szívében kis park bújt meg, a parkot egy ős-öreg fa uralta. A fa alatt kandeláber ontotta esténként a fényét, s a park szökőkút csobogásától volt hangos. A fű itt picit zöldebb, az ég picit kékebb volt, mint másutt.

A park szélén öreg épület állt. Hajdan fehérre meszelt falaira a forgalom füstje varázsolt szürke köntöst, és a szürke köntösön – mint harisnyán a szemek – úgy futottak végig évtizedek esőinek függőleges nyomai. A hatalmas kőrengeteg nappal soha nem volt magányos: emberek dolgoztak benne, szorgosságuk, kezük munkája eredményeként naponta többezren vidulhattak fel, amikor a munkából hazamenet postaládájukban messze élő ismerősök kézírásával címzett borítékot találtak.

Az épület jól szolgálta a városlakókat, és a hosszú évek alatt rengeteg levél, képeslap, távirat megfordult a falai között. Büszkén állt a város szívében, ahova tervezője álmodta. Hirdette építőjének nagyságát, délcegen tekintett le az utca forgalmára és a fákra, mit sem törődött vele, mi zajlik a falai között. Nappal nyitott ablak–szemeivel nézte a környéket, éjjel aludt.

Egy éjszaka halk susogásra ébredt: egy eldugott termében levelek, levelezőlapok, képeslapok zizegése hangzott, oly hangosan, hogy a nappali nyüzsgésbe belefáradt épület nem tudott visszaaludni tőlük.

— Ki merészeli megzavarni álmom?! — recsegte gerendái kinyújtóztatásával. A levelek, levelezőlapok, képeslapok elhallgattak nyomban. Soha nem szólt a ház még senkihez, az öreg postabélyegző sem emlékezett még ilyenre, pedig ő már azóta a falak között volt, mióta a posta működni kezdett.

Az épület hallgatózott még egy kicsit, de mert egy zizzenés nem sok, annyi sem hallatszott, hamarosan visszaaludt.

A következő éjjelen, és ezután minden éjjelen újra a papírok csörgése-suttogása ébresztette. Szólt, a zaj abbamaradt és ő visszaaludt. Éjről-éjre így ment ez, mígnem kérdésére egyszer egy halk hang válaszolt.

— Bocsáss meg, nem akartunk felébreszteni. Mi vagyunk azok, a levelek, a levelezőlapok és a képeslapok.

— Úgy! És miért nem hagytok aludni?! — dörrent rájuk, és hogy nyomatékot adjon kérdésének, jó hangosan bevágta egyik — véletlenül — nyitva felejtett ajtaját.

— Tudod... suttogta egy képeslap — annyi, de annyi érdekesség van a nagyvilágban, ahonnan minket küldtek, hogy muszáj megbeszélnünk, elmondanunk egymásnak.

— Nagyvilág? Miféle nagyvilág? Mi a csoda az a nagyvilág? — húzta fel timpanonját pár milliméterrel az épület.

— Hát... más helyek. Más városok, más épületek, más emberek — magyarázta a képeslap.

— Úgy érted, azok, akik nem én vagyok? Hiszen őket minden nap látom. Mi érdekes van rajtuk, ami miatt nem aludhatom ki magam?

— Nem úgy értem — zizzent a képeslap. — Ahonnan mi jöttünk az annyira messze van, hogy te azt nem is látod. Oda nem látsz el.

— Ostobaság! — legyintett függönyével a posta. — Én mindent látok, és amit nem, az nincs is!

— Te csak ezt a várost látod, de ezen kívül vannak más városok is a Valóság szigetén. Én például Londonból jöttem, de mások Budapestről, Pécsről, Szegedről, sőt, még egy olyan levél is van, aki Chicagóból. Tudod, az már igazán messze van.

— Meséljetek nekem ezekről a városokról! — kérte az épület. Titokban persze még mindig nem hitte el, hogy léteznek más városok is, de úgy gondolta: ha már egyszer úgysem tud aludni, akkor legalább meséket hallgasson, ne értelmetlen, ostoba papírcsörgést.

A képeslap kezdte. Mesélt Londonról, ahol a Temze fölött csodálatos híd ível át, amit felhúznak, ha hajó jár arra. A sikátorról, ahonnan ő indult, a postákról, amelyeken átment. Következő éjjel a londoni képeslap már nem volt a postán, de akkor az épület mást kért meg, hogy meséljen a helyről, ahonnan jött. Nem volt két éjszaka, amikor társasága ugyanaz lett volna, hiszen az éjjel ott váró küldeményeket szorgos kezek másnap célba juttatták.

A ház lassan elhitte, hogy vannak más tájak is, és szíve megtelt vágyakozással. Látni akarta a folyókat, a hegyeket, amelyekről a levelek meséi szóltak. Már sem nappal, sem éjszaka sem tudott aludni, csak nyögött és sóhajtozott.

— Mi a baj? — kérdezte egy nap a parkot uraló fa. A posta elmondta neki. Elmondta, hogy szeretne világot látni, hogy szeretné mindazt megtapasztalni, amiről a levelek, levelezőlapok és képeslapok susognak a Nap leszállta után.

— Neked aztán jól telebeszélték a fejed! Vénségedre bolondulsz meg — ringatta lombját a fa. — Te nem mehetsz sehová, az alapjaidat mélyen a földbe ásták, itt kell élned, amíg világ a világ.

— Olyan sok dolog van a világban, amit nem láthatok! Mindent szeretnék látni! — Sóhajtozott az épület.

— Ne feledd, hogy a csodák még a Valóság szigetéről sem haltak ki — szólt bele a beszélgetésbe a szökőkút, és hullámaival lágyan megsimogatta a mélyében rejtező csillagot. — A lelked bejárhatja az egész világot. Éjjel Hold apótól kérj egy kis csillagport. Ha azt rád szórja, te elalszol, és a lelked egy állat formájában oda jut el, ahova csak akarod.

Az épület megköszönte a szökőkútnak, és amint az öreg Hold előbújt az éjszaka fellegei mögül, így szólt hozzá:

— Hold apó, kérlek, segíts rajtam! Mozdulatlanságra kárhoztattak, de menni szeretnék. Bejárnám a világot, szeretném látni mindazt, amiről a levelek, a levelezőlapok és a képeslapok mesélnek. Segíts kérlek, szórj rám egy kicsit varázslatos csillagporodból, hadd legyek egy kicsit szabad, hadd lássam, amit eddig nem láthattam!

A Hold szívét megérintette az épület könyörgése, és kerek arcán mosollyal nyúlt égi tarisznyájába, hogy abból varázslatát hintse a kőrengetegre.

Minden úgy lett, ahogy a szökőkút mondta. Álom szállt a postára, és a lelke madárként reppent fel a tetejéről. Messze szállt, sokat látott, és látta, hogy a levelek meséi mind–mind igazak. Számtalan városban járt, számtalan postaépületnek mesélt ő is, továbbadva mindazt, amit saját szemével látott. Minden éjszaka más–más állattá változott. Hol galamb, hol rigó, hol egér volt. Mostanában egy öreg, félfülű fekete kandúr képét szereti magára ölteni, és pincékben kószál a környéken. Ha arra jársz egy éjszaka, talán te is találkozol vele, miközben új kalandokra, új tájak felé indul.

Kapcsolat

Elérhetőségeink:

  • e-mail: info@varosmesek.hu
  • skype: mortitkarsag Kiss Zsuzsa
  • moly: kiss-zsuzsa-2

Vagy akár itt is üzenhetsz:

 

Kovács Kíra: A Fa és a Kandeláber

Nagy kép letöltése: kep_01_A_Fa_es_a_kandelaber.jpg

Fotó: A varázscsengettyű

Nagy kép letöltése: kep_02_A_varazscsengettyu.jpg

Kovács Kíra: Sünmese

Nagy kép letöltése: kep_03_Sunmese.jpg

 

 

Kovács Kíra: A furulyás

Nagy kép letöltése: kep_06_A_furulyas.jpg

Kovács Kíra: A szobor tánca

Nagy kép letöltése: kep_07_A_szobor_tanca.jpg

Fotó: A kút

Kovács Kíra: Az alabástromszívű pillangó

Nagy kép letöltése: kep_09_Az_alabastromszivu_pillango.jpg

Kovács Kíra: A szökőkút

Nagy kép letöltése: kep_10_A_szokokut.jpg

Kovács Kíra: Karácsonyi rigó

Nagy kép letöltése: kep_11_Karacsonyi_rigo.jpg

Kovács Kíra: A szél és a szobor

Nagy kép letöltése: kep_12_A_szel_es_a_szobor.jpg

Kovács Kíra: Csigamese

Nagy kép letöltése: kep_14_Csigamese.jpg

Kovács Kíra: December a parkban

Nagy kép letöltése: kep_15_December_a_parkban.jpg

 

 


© Kiss Zsuzsa (Morti), © Kovács Kíra, © Kiss Attila Csongor (maKACS), © MorTitkárság Bt.